Sziasztok!
A régebbi olvasóink már ismerik Maratont, de az újaknak most bemutatnám. Őt a Tappancs Alapítványtól fogadtuk örökbe. Ő egy állítólag husky-németjuhász-amstaff keverék kan, aki már a menhelyen golyótlan lett... :) Rengeteget szökött, én meg kergettem, kerestettem. Lehetetlen küldetés volt megnevelni, és tisztában voltam vele, hogy soha nem fogom tudni elengedni. Sétálni azért jártunk, de csak pórázon. Szombaton úgy döntöttünk, hogy Maratont is magunkkal visszük pancsolni, majd összekötjük a pórázokat és úgy belemehet a vízbe. Meg is próbáltuk, de megsajnáltam szegényt, mert ment volna, de én meg nem akartam beleesni. A következő ötlet az volt, hogy összekötjük Sedikével, és mivel ő behívható, majd ő visszahozza. Ez sem volt túl jó ötlet, ugyanis folyamatosan rántgatták egymást, még véletlenül se akartak egy irányba menni. Még úgy összekötve kipróbáltam, hogy szóltam neki, ha jött kaja... nagyon sokat agyaltam, hogy vajon elengedjem-e, visszajön-e... Vettem egy nagy levegőt, és lecsatoltam róla a pórázt. Először ott elszaglászódott, meg pancsolt, de aztán kilőtt, és beszaladt az erdőbe. Fél szívroham megvolt, elkezdtem pánikolni. Ha Ákos nem lett volna ott elkezdtem volna rohangálni a kutya után. Kimentem az ösvényre, vártam, hogy jön-e. Mikor megláttam elkezdtem csalogatni, majd levezettem oda, ahol pancsoltunk. Nem kötöttem meg, de nagyon figyeltem, hogy a partról ne menjen el. Amikor hívtam, első szóra jött, ha kértem leült, lefeküdt meg játszott a többiekkel. Jó volt látni, hogy ennyire jól érzi magát, és egy igazi élmény volt, hogy elengedhettem végre. Mikor elindultunk vissza megkötöttem. Nem mertem még az erdőbe úgy sétálni, hogy el van engedve. Ez is nagy előrelépés volt, nem kívánok tőle sokat, így is nagyon büszke voltam rá.