Hope 2013.12.17-én itthagyott minket, de én még csak most vagyok képes úgy írni, hogy ne bőgjek utána fél napon keresztül. Mikor megtaláltuk nem voltam benne biztos, hogy életben marad, a sokk miatt, de bíztam, reménykedtem, hátha. Megtörtént a csoda, túlélte a sokkot, már egész jól volt este, már magától evett. Akárhányszor újra bementünk a konyhába, ő morgott. Félt, ez tisztán látszott rajta. Akkor este leülte a konyhában a földre, és vártam. Vártam, hogy ő akarjon odajönni hozzám. Nem tukmáltam rá magam, hagytam neki választást. És mikor végre odajött, madarat lehetett volna velem fogatni, legszivesebben visítozva felpattantam volna, de helyette csak simogattam. Addig amíg jólesett neki. Mikor felkelt és arrébb ment,  egy darabig ültem még ott, majd elmentem. Reggel, mikor átmentem hozzá nagyon rosszul volt. 40.6 fokos láza volt, borzalmasan lihegett, folyt a nyála össze-vissza. Azonnal hívtam az orvost, de ő sajnos csak délután tudott kijönni. Tanácsára Hope kapott antibiotikumot meg lázcsillapítót. Pár óra múlva jobban lett, kezdtem örülni, hogy ezen is túlleszünk. A láza 39.4-re lement, és már fel is tudott állni. Igaz, hogy úgy ment mint aki be van rugva, de már örültem, hogy javul. Nem sokkal utána anya kiabálva szaladt, hogy menjek gyorsan, mert baj van, Hope nagyon sír. Mindent eldobtam ami a kezemben volt, rohantam át. Keservesen sírt,az oldalán feküdt és nagyon lihegett. Sajnos nem tudtunk neki segíteni. Könnyek között, a karjaimban halt meg, miközben simogattam, és beszéltem hozzá. Mikor már közel volt a halál, a kutyáim az ajtó elé ültek és egyszerre nyüszíteni kezdtek. Mikor abbahagyták Hope végleg itthagyott minket. Még akkor, mikor magától odajött hozzám, megígértem neki, hogy lesz egy családja, és minden rendben lesz. Igéretemet, hogy betartsam ástunk neki egy sírt a kert végében, hogy örökre a családjával maradhasson. Alig, hogy kezdtem volna megnyugodni másnap, csörgött a telefon, hogy ki kell ásni szegényt, mert a hatósági állatorvos fel akarja boncoltatni. Nekünk ez nem kerül pénzbe, de ki kellene ásnunk. Mikor elvitte tudtam, hogy ezzel az igéretem szegtem meg amitt Hope-nak tettem, és borzalmasan érzem magam, hogy hazudtam egy haldoklónak. Bár a teste nincs itt, ő akkor is a szívünkben és az emlékezetünkben velünk marad örökre. Akárhányszor csak rá gondolok könny szökik a szemembe, felidézem azt a kis időt amit együtt töltöttünk. Van hogy elbújok halkan sírdogálni, siratom a kis drágát. Tudom, hogy ezzel nem segítek neki, és hogy ő már jó helyen van, a szivárványhídnál vár rám. De mégis, ilyen kevés együtt töltött idő után is űrt hagyott a szívemben.

Csókolom Nénik és Bácsik!
Hope vagyok, egy fél év körüli malinois keverék leányzó. Annyira meg voltam ijedve, hogy nem is tudom hogyan kerültem egy ritkán látogatott földesút menti árok átfolyójába. Ijedtségem mégjobban nőtt, mikor 6 vérben forgó szemű fenevad bejött hozzám, ráadásul mindkét menekülő utamat elzárták. Aztán jött ám a visítozás, ugyanis azok bökdöstek meg taszigáltak, én meg hiába ordítottam ész nélkül, hogy menjenek már innen, csak nem hagytak. Mikor nagy ordibálások közepette megérkezett két kétlábú, nagynehezen kimentek, békénhagytak, de akkor már halálra voltam rémülve. Nem volt elég ez a sok fenevad, még az egyik kétlábú is bemászott és nekiállt kifele huzigálni. Rettegtem tőle, de teljesen megbénultam a félelmtől, így nem tudtam semmit se csinálni. Az ölébe vett, kiabált még egy sort, felmadzagolták a fenevadakat és elindultunk. Valahova. Nem tudom hova. Bevittek egy meleg helyre, gügyögtek ott nekem, meg simogattak. Na az jó volt. Tetszett. Kiszedték az undok szúrós izéket a bundámból. Az is tetszett. Mostmár nem szúr. Az nem volt jó mikor a sebeimet piszkálta. Azt hagyja békén. Bár kedvesek voltak, még mindig féltem. Nem telt el sok idő, de jött egy nagyhangú, borzalmasan nagy kétlábú, akitől rendesen összecsináltam magam. Valami kütyüt nyomkodott a nyakamhoz, és azt mondta nincsen csipszem. Nincs hát. Minek az? Azt se tudom az mi, akkor meg nem kell. Azt mondogatják, hogy szép vagyok. Ezt tudom, de akkor is félek. A kedves hangú, aki kihuzigált, nevezzük csak maminak. A mamit lehet, hogy szeretem, de lehet csak a hangját. Na mindegy, a lényeg, hogy valamit ott matatott meg magyarázott nekem. Megnyugtató volt a hangja, de még mindig nagyobb volt az ijedtségem. Kaptam enni. De nem kellet, csak a mami kezéből, aztán öntött még rá tejet, azt már megittam a tálkából. Finom volt. Körbenéztem a helységben, amit konyhának hívott a mami. Nehezen ment a lépkedés, de azért ment. Leült a földre, távolabb tőlem, és nézett. Gondoltam megnézem miért néz, így odamentem. Akkor megint simogatni kezdett, én lekucorodtam mellé, és elaludtam. Nem akarok már rosszról álmodni, az új családomról akarok, amiről a mami mesélt, mert azt ígérte, hogy nekem is lesz olyan, és szeretni fognak, és nem bánt senki. És én hiszek neki. Hinni akarok. De akár maradhatnék itt is, de a fenevadak ittvannak, hallom őket, de nem látom. Nem jöhetnek ide hozzám, azt mondták. Szóval új család. Lennél te az új családom? Vagy valaki? Jön ez a karácsony dolog, és én családot kérek karácsonyra, jó? Hoztok nekem?

Ahogy közeledünk a karácsony fele egyre több emlék tör felszínre a régi időszakról, és ilyenkor mégjobban hálás vagyok a gazdinak, hogy megmentette az életem. Minden kölöyk úgy képzeli, hogy az a karácsony nevű dolog az jó, békében boldogságban a gazdikkal kell játszani olyankor. Már akinek megadatik. Nekem egy idős kutyus mesélte, hogy milyennek is kellene lennie a karácsonynak. Elmesélte, hogy ő pont karácsonykor került a családhoz, ő volt az egyik ajándék. Egész végig játszottak, bent aludt a melegben, ha elment mellette valaki mindíg megsimogatták. Pár hét telt el, rengeteget nőtt, és így kikerült a házból az udvarra. Volt szép kutyaháza, foglalkoztak vele ha kinnvoltak, de ő mégis visszavágyott be a családhoz. Nem kellett sok idő, hogy megszokja az új helyzetet, de emlékeiben ott volt a lakásban töltött időszak. Eljött a következő karácsony, meg a következő, meg a következő, és még egy pár. Egész pontosan 9 karácsonyt töltött egyedül az udvaron, mindig felidézve az első karácsonyt. Ahogy idősödött egyre kevesebbet foglalkoztak vele. Egy nap autóba szálltak, ismeretlen helyek felé mentek, majd megálltak, őt kirakták a kocsiból és elhajtottak. Nem sokkal karácsony előtt. Egyedül bóklászott a hidegben, megtört lélekkel, autók között cikázva. Karácsonykor mindenki vidáman a meleg házban ünnepelt, ő pedig egy fa alatt kucorgott megtörten. Nem tudni hány napot tölthetett így, míg végül megfogták és beszállították a menhelyre. Legalább fedél volt a feje felett és etették. Minden napját meséléssel töltötte. Hol a családjáról, hol az utcán töltött időszakról, és karácsony előtt az első karácsonyáról. Ő már egy éve bent volt, mikor én és a tesóim bekerültünk. Emlékszem, nem sokkal karácsony előtt. Rosszkedvűek voltunk, féltünk, fáztunk, de leginkább össze voltunk zavarodva. Ő minden nap mesélt nekünk, elmesélte milyen itt a menhelyen, hogy vannak akik gazdihoz kerülnek, csak a megfelelő időpontot kell megvárni, hogy eljöjjön a csodája. Reménykedtem, hogy karácsonyra lesz egy csodám, és én is boldogan egy családdal tölthetem az elsőt. Hiába vártam az új gazdit, értem senki sem jött. Ott maradtam karácsonyra az öreg kutyus történeiteit hallgatni. Panaszos sírásomtól zengett az egész menhely, de még így se jött a csodám. Borzalmasan csalódott voltam, nem volt semmi kedvem tovább ehhez az élet nevű dologhoz, ha egy menhelyen kell leéljem. Teltek a napok, nem nagyon volt kedvem már enni se, már csak az öreg kutyus bíztatása tartott életben.  Január 13-án érkezett meg a csodám a gazdi személyében. Rengeteget játszottam vele, sétáltunk és mindenféle marhaságot megtanultam amit kért, és örömmel végeztem el neki. Gyorsan eltelt az év, közeledtünk a karácsonyhoz. Borzalmasan vártam, hogy az első igazi karácsonyom, hogy fog alakulni. Hát nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Nem volt nagy fa, amiről cincálni lehet a bogyókat, amit az öreg mesélt. Egy kicsi f volt, az se igazi, és egy olyan szobába ahova nem nagyon mehettem be. De aznap igen. Nekem is volt alatta játék, meg rágcsálnivaló is. Miután mindenki megkapta az ajándékát bementünk a gazdival a szobánkba, bebújtunk a takaró alá, én hozzásimúltam, és úgy néztük együtt a tv-t. Voltunk sétálni is, jót játszottunk a hóban, mindketten tiszta vizesek lettünk, aztán  jött a fürdés, és ismét a pihenés az ágyikóban. Lehet, hogy nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem, de nekem így volt tökéletes. Remélem minden menhelyi kutyus megtapasztalja, milyen érzés az új gazdival együtt karácsonyozni. Kedves gazdijelöltek, most hozzátok szólnék. Fogadjatok örökbe egy hánytatott sorsú kutyust, mentsétek meg az életét, legyen az első közös karácsony a legboldogab napotok. Ő mindig emlékezni fog rá, és meg is fogja hálálni.

A tegnapi napunk egész jól indult. Vidámak voltunk, gazdi játszott velünk, minden happy volt. Délután még sétálni is elmentünk, ahova természetesen az egész falka jött. Ez volt Cloe első póráznélküli sétája. Már sikerült rávennünk, hogy szaladgáljon velünk, de úgy igazán játszani még nem szállt be. Na de kezdem a séta elejétől. Teljesen megbolondultunk, mikor gazdi elkezdte összeszedni a pórázokat. Össze-vissza ugráltunk egymást lökdösve, hogy ránk rakja először. Sokkal hamarabb készen lennénk ha nyugondtan leülnénk és megvárnánk de ha már a többiek ugrálnak akkor én miért ne? Mikor végleg elindulunk én mindent megteszek azért, hogy a kapun én menjek ki először, így néha rántok egy nagyot a gazdin, ami miatt jön a büntetés. De legalább én érek ki először. Amíg el nem érünk a földesútig addig is kötelező elöl mennem, így ha valaki meg akar előzni versenyeznem kell vele, a gazdinak meg kicsit gyorsabban kell jönni. Rendszerint ennek sem örül... Mikor végre odaérünk megint mindenki ugrál, és mikor végre mehetünk, akkor mint akiknek rakéta van a seggéhez kötve, úgy rohanunk előre. Folyamatosan csalogattuk Cloét is, de ő többnyire a gazdi seggében volt és a kajás tasit lökdöste, mi meg így inkább egymással játszottunk meg szaglászódtunk. Időnként ő is csatlakozott, akkor megpróbáltuk bevonni, de ha sok volt neki akkor visszabújt anyuci szoknyája alá. Már hazafelé tartottunk mikor az árkon átkeltünk a túloldalra. Nagyon szép zöld szántó volt ott, jókat szaladgáltunk rajta, meg egyetlen egy fa volt ott, ami úgy nézett ki a körülölelő gazzal, mint egy sziget. Odaszaladtunk felfedezőset játszani, akkor történt valami, de nem is igazán tudom, hogy mi, csak azt, hogy fájt utána a fülem. De mivel kemény vagyok, így nem szóltam, szaladtam meg játszottam tovább és még a szigethet is visszamentem szaglálódni. Gazdi akkor látta meg, hogy véres vgyok, elkezdett kiabálni, mint akinek elmentek otthonról meg szaladt oda. Azt hitte valmi dögöt találtam és azért vagyok tiszta vér. De mikor meglátta, hogy a fülem vérzik kicsit kiakadt. Azonnal összeszedett mindenkit és mentünk haza. Pedig játszottam volna még. Kimosott a vérből meg bekötözte a sebem. Akárhogy kötözte én mindig leszedtem, így bebugyolálta az egész fejem. Nem elég, hogy nevetségessé tesz az ismerősök előtt, még le is fényképezte. Reggelre azért sikerült azt is leszednem, és még a kukát is kipakoltam neki bosszúból. Persze mérges volt, de megérdemelte a fényképekért. Most pihi van tegnap óta, a szobában vagyok, szóval tökre megérte lesérülni, vagy nem? Küldhetnétek gyógyuló nasit ám :)

Tegnap történt ez a szörnyű dolog, amit még most sem tudok teljesen felfogni. Egyszerűen hihetetlen. Délután a két gazdi a mamához volt hivatalos. Oda mindenki szeret menni mert van nasi, nem is kevés. És hát ki ne szeretne nasizni?! Mielőtt indultak volna valószínűleg a pórázokkal csörögtek, ugyanis mindenki odarohant az ajtóhoz, így hát én is. Mikor kijöttek gyorsan észrevettem, hogy csak két póráz van, és egyik sem az enyém. Ez már nagyon nem tetszett. Persze, hogy a kis puncsos Panda, a mama kedvence megy, hát miért is ne... DE másodiknak mehettem volna én is, ha a hülyefejű nem ugrálná át a kerítést ha őt nem viszik ilyenkor. Persze becsukni már nem lehet, mert raktárt kellett csinálni a becsukós szobából, hát miért is ne? Így én meg nem mehettem. Egész végig itthon evett a fene, azon gondolkoztam valyon hoznak-e nekem valami finomat. Szerintetek kaptam? Nem kaptam!!! Csak megszagolhattam a hülyefejűnek a száját, hogy mit evett. Oké, hogy finom nagyonhúsos vacsi volt, de akkoris! Ez nem zárja ki azt, hogy én baromira nem kaptam nasit. Annyira mérges vagyok, hogy legszivesebben szétszedném a hülyefejű kedvenc köteles játékát de azt már Cloe megtette bosszúból, amiért két maciját is megölte. Ami teljesen jogos, de most nem tudok borsot törni az orra alá. Látjátok miket kell nekem átélnem? És ti, kedves olvasóim, rajongóim, csodálóim, ti se küldötök nekem nasit. Pedig teljesen megérdemelném.
Nem tudom mi lelte gazdit, de most mégjobban próbálkozik a fegyelemtartással, olyan angyon csúnyán tud nézni, ahogy nem szokott, és az tök ijesztő. Még a hülyegyerek is komolyan veszi. Kíváncsi leszek mi lesz ennek a vége, remélem, hogy több nasi, mert akkor nem is olyan nagy baj, hogy itten szabályozgat.