Hope 2013.12.17-én itthagyott minket, de én még csak most vagyok képes úgy írni, hogy ne bőgjek utána fél napon keresztül. Mikor megtaláltuk nem voltam benne biztos, hogy életben marad, a sokk miatt, de bíztam, reménykedtem, hátha. Megtörtént a csoda, túlélte a sokkot, már egész jól volt este, már magától evett. Akárhányszor újra bementünk a konyhába, ő morgott. Félt, ez tisztán látszott rajta. Akkor este leülte a konyhában a földre, és vártam. Vártam, hogy ő akarjon odajönni hozzám. Nem tukmáltam rá magam, hagytam neki választást. És mikor végre odajött, madarat lehetett volna velem fogatni, legszivesebben visítozva felpattantam volna, de helyette csak simogattam. Addig amíg jólesett neki. Mikor felkelt és arrébb ment,  egy darabig ültem még ott, majd elmentem. Reggel, mikor átmentem hozzá nagyon rosszul volt. 40.6 fokos láza volt, borzalmasan lihegett, folyt a nyála össze-vissza. Azonnal hívtam az orvost, de ő sajnos csak délután tudott kijönni. Tanácsára Hope kapott antibiotikumot meg lázcsillapítót. Pár óra múlva jobban lett, kezdtem örülni, hogy ezen is túlleszünk. A láza 39.4-re lement, és már fel is tudott állni. Igaz, hogy úgy ment mint aki be van rugva, de már örültem, hogy javul. Nem sokkal utána anya kiabálva szaladt, hogy menjek gyorsan, mert baj van, Hope nagyon sír. Mindent eldobtam ami a kezemben volt, rohantam át. Keservesen sírt,az oldalán feküdt és nagyon lihegett. Sajnos nem tudtunk neki segíteni. Könnyek között, a karjaimban halt meg, miközben simogattam, és beszéltem hozzá. Mikor már közel volt a halál, a kutyáim az ajtó elé ültek és egyszerre nyüszíteni kezdtek. Mikor abbahagyták Hope végleg itthagyott minket. Még akkor, mikor magától odajött hozzám, megígértem neki, hogy lesz egy családja, és minden rendben lesz. Igéretemet, hogy betartsam ástunk neki egy sírt a kert végében, hogy örökre a családjával maradhasson. Alig, hogy kezdtem volna megnyugodni másnap, csörgött a telefon, hogy ki kell ásni szegényt, mert a hatósági állatorvos fel akarja boncoltatni. Nekünk ez nem kerül pénzbe, de ki kellene ásnunk. Mikor elvitte tudtam, hogy ezzel az igéretem szegtem meg amitt Hope-nak tettem, és borzalmasan érzem magam, hogy hazudtam egy haldoklónak. Bár a teste nincs itt, ő akkor is a szívünkben és az emlékezetünkben velünk marad örökre. Akárhányszor csak rá gondolok könny szökik a szemembe, felidézem azt a kis időt amit együtt töltöttünk. Van hogy elbújok halkan sírdogálni, siratom a kis drágát. Tudom, hogy ezzel nem segítek neki, és hogy ő már jó helyen van, a szivárványhídnál vár rám. De mégis, ilyen kevés együtt töltött idő után is űrt hagyott a szívemben.