Sziasztok!
Tudom, tegnap is én írtam, de ahogy a végén felelevenítettem a múltat, úgy muszáj ezt leírnom. Még három hónapos sem voltam, mikor a gazdám úgy döntött, hogy nem kellünk neki, ő különben se akar kölyköket és mi csak útban vagyunk. Tesóimmal egy ház udvarában kötöttünk ki, ahol szintén nem kellettünk. Borzalmas érzés volt, hogy mi senkinek sem kellünk, jobban örültünk volna, ha inkább meg sem születünk. Ezután kerültünk be a menhelyre. A kennelünk kicsi is volt, koszos is, és másokkal is kellet osztozni rajta, szóval elég zsúfoltan voltunk. Minden nap 1-2 órát voltunk kinn a foglalkoztatóban a többi kölyökkel, ahol játszhattunk, megmozgathattuk lábainkat, de gyorsan telt ám ez az idő, és aztán ismét a kicsi kennel. Enni egy tányérba kaptunk, és ha nem habzsoltál elég gyorsan, akkor nem maradt neked. Napról napra egyre jobban küzdöttünk a kajáért, és ahogy nőttünk a helyért is. Büdösek és koszosak voltunk. A saját ürülékünkben tapickoltunk. Hiába lettünk kitakarítva naponta egyszer, gyorsan tele lett a kennel. Mikor valaki idegen végre járt arra felénk, mindenki csillogó szemmel figyelte, hangos ugatás és nyüszítés a kennelsoron. Mindenki reménykedett, na végre, lesz új családom. Először a szomszédos kennelből ment el egy kiskutya, aztán kettővel arréb, volt akiket nem is láttunk csak a hangját hallottuk, meg hogy csukódik az ajtó, és egy kutyus boldogan vakkant "Ég veled!"-et. Volt olyan idegen, aki a mi kenelünk előtt állt meg, és lázasan mutogatni kezdett. Kivették az egyik tesómat, tudtam, ő már szerencsés, de azt is tudtam, hogy nagyon fog hiányozni. Eltelt még egy kis idő, mikor megint nyílt a kennel, még egy tesót elvittek. Kezdtem elveszteni a reményt, hogy lesz családom, csak szomorúan ültem a sarokban. Egy nap ismét nyílt a kennel ajtó, a gondozó felém nyúlt, menekülni akartam, legutóbb mikor csak ő jött akkor valami szörnyen megcsípett és fájt utána egy darabig. Ahogy elindultunk ki a kennelek közt, akkor láttam meg Ő-t. Ott állt teljes valójában, és csak rám várt. Nem érdekelte, hogy büdös, koszos és még kakis is vagyok, magáhozszorított és elindult velem az új életem felé. Nem mondhatni, hogy boldog kutya lettem volna a menhelyen, csak a remény tartotta bennem az életet. De mikor hazaértünk az új családhoz, tudtam végre boldog lehetek. Anya lefeküdt mellém a földre aludni, hogy ne pisiljem össze az ágyát, rengeteget sétáltunk, és lassan sikerült megértenem, hogy nem kell küzdeni a kajáért, senki sem veszi el tőlem. Mikor már nem pisiltem össze-vissza felköltöztünk az ágyára és elalvás előtt együtt néztük a csillagokat az ablakból.
Na és most kedves olvasóim, hasonlítsátok össze a két képet, és gondolkozzatok. Mennyire éri meg életet adni a kiskutyáknak, ha bizonytalan, hogy hova kerülnek. Miért nem inkább a menhelyekről fogadnak örökbe kutykat? Egy felnőtt kutya is ugyanúgy beilleszkedhet a családba, neki is jár a boldog befejezés. De miért kell mégis a menhelyeken várniuk a halált? Azért mert felelőtlenek és meggondolatlanok vagytok. Szaporítotok ész nélkül, azért tart itt az állatvédelem, ahol most tart. Rengeteg kóbor kutya várja, hogy végre szerető családba kerüljön, de ti még most sem hagyjátok rá a szaporítást. Mire jó ez?