Szaladj, szaladj messzire...

Álmomból paták dobogása ébresztett, egy hatalmas ménes közeledett. Füttyök, kiabálások és ostorcsapások hangzottak fel közvetlen közelről. Az ablakhoz rohantam. Rengeteg gyönyörű ló vágtázott az egyik karámban, a kaput éppen akkor csukta be az apám. Tudtam, megint musztángokat fogtak. Gyorsan felkaptam a lovas ruhám, és leszaladtam a lépcsőn, ki az udvarra, egyenesen a karámhoz. Az első ló, ami felkeltette az érdeklődésem, egy hatalmas szürke mén volt. Gyors következtetések alapján ő volt a vezérmén. Szinte megbabonázott, ahogyan rám nézett. Szemében vad düh csillogott, utált minket, és ezt a helyet. De leginkább azt gyűlölte, hogy be van zárva. Nem figyeltem az apámékra, pedig egy ideje már hozzám beszéltek. Lassan közelíteni kezdtem a karámhoz, de végig a mént figyeltem. Már elértem a kerítésig, már kezdtem átmászni, mikor egy erős kéz rántott vissza a földre, és ezzel együtt a valóságba. A bátyám állt mellettem, rosszalló pillantással nézett rám, dühös volt. De az a harag teljesen más volt, mint a musztángé. A musztáng nem féltett engem, pontosabban senkit sem féltett. Az ő szemében szín tiszta düh csillogott. Már-már félelmetes volt. Apám kiáltott egy kisebb karám mellől, minket hívott. Vonakodva váltam el a ménestől, de apám parancsának engedelmeskednem kellett.
-Amy, te és Jeremy húzzátok ki a villanypásztort, hogy mutathassuk az utat a csődörnek. Aztán egyikőtök álljon meg félúton, a másikotok jöjjön az ajtóhoz. Aztán indul a musztáng. Paul és Sam majd segít nekem leszakítani a csordából.
-Jer, enyém a kapu, oké?
-Felőlem, de vigyázz, és gyors legyél.
-Értettem főnök
Mindenki elfoglalta a helyét, és apámék is nekiláttak a mén leválasztásának. Ez elég nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis a mén állandóan támadott, és sosem egyedül. Egy órás küszködés után, mire a mén egy kicsit kezdett fáradni, sikerült leszakítani a ménestől. Sam gyorsan cselekedett, nyitotta az ajtót, és bekergette a mént az általunk készített kis folyosóba. Folyamatosan szaladt utána, bár tisztes távolságból követte csak, a mén mégis úgy menekült, mintha másodperceken múlt volna az élete. Amint beért a karámba, gyorsan beugrottam a két villanypásztor közé és becsuktam a kaput. Demon még dühösebb lett, hatalmas patáit nagy erővel csapta a földhöz, és újra meg újra felágaskodott. Szinte már ijesztően éles nyerítéssel hívta a ménesét, ami a másik karám kerítése mellett ide-oda vágtázott. Összeszedtük a villanypásztort, aztán a többiek bementek ebédelni. Én kint maradtam a karámnál, ahol a dühös mén tombolt. Bemásztam a karámba, közelíteni kezdtem. A musztáng, amint meglátta, hogy mire is készülök, azonnal nekem rontott. Éppen időben tudtam kibújni a kerítés léce alatt, mielőtt megtaposhatott volna. Dühösen fújtatott, szeme vérben forgott. Nyugodt hangon énekelni kezdtem. A betörhetetlen egyre nyugodtabb lett, így megkockáztattam, hogy ismét bemenjek hozzá. A hirtelen közelségtől megijedt, és felágaskodott. Patája a vállamat érte. Az ütés helyén jókora lilás folt volt, letagadni sem tudtam volna, mi is történt. A kerítéshez léptem, és újra énekelni kezdtem. Közelebb léptem a kis vadóchoz, de hagytam még helyet, hogy ő is közelebb léphessen. Kinyújtottam a kezem, ő pedig megadta magát, és közelebb jött. Orrát a tenyerembe fúrta, aztán a szemembe nézett. Fejét lassan az erdő felé fordította, és halkan nyerített az ide-oda hajladozó fáknak. A nyerítése alig hallható volt, de szinte tapintható volt a fájdalom. A szívem majdnem megszakadt, így hoztam meg azt a döntést, hogy nem tarthatjuk őket fogságban. A házra pillantottam, senki sem volt a közelben. A kapuhoz léptem, és kitártam a mén előtt. Ő nem mozdult, csak engem nézett. Kiléptem a kapun, ő követett. A másik karámig sétáltunk, és azt a kaput is kitártam. A ménes hatalmas tempóval indult meg az erdő felé, de ő nem ment. Demon csak állt mellettem, és engem figyelt. Megsimogattam bársonyos orrát, és nyomtam rá egy puszit.
-Szaladj, szaladj messzire... és soha ne felejts el!
Ezzel a mondattal búcsúztam a gyönyörű méntől, és a ménesétől. Szabad utat engedtem a könnyeimnek, amik megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. A musztáng még egyszer, utoljára odalépett hozzám, fejét az arcomhoz dörgölte, aztán lassan hátrált, majd megfordult. Vágtázni kezdett, de az erdő szélén megállt, visszanézett, lehajtotta a fejét, és felém nyerített. Aztán pillanatok alatt, eltűnt az erdő sűrűjében.